Szokásos nehéz szatyrokkal vonszolom magam a buszmegállóba mikor meglátom kamaszkorom bulizós barát nőmet. Látom hogy ő is néz de nem biztos hogy engem lát. Mikor közelebb érünk egymáshoz akkor esik le neki hogy valóban én vagyok akire gondolt. Alig húsz éve nem láttuk egymás és nagyon örültünk a találkozásnak és egymás nyakába ugrottunk. Elkezdtünk beszélgetni és mind a ketten a gyerekeinkről hogy milyen hamar megnőttek és már mind a kettőnknek ki repültek a családi fészekből. Befelé sírva mondjuk hogy nagyon nehéz elviselni a hiányukat de ez az élet rendje és tudomásul kell venni hogy elszakadt a köldök zsinór mert felnőttek a gyerekek. Nekik is megkell tanulni az önálló életet.Sajnos minden szülő keresztül megy hogy a gyermeke kirepül.
A mi könnyeinket talán az szárítja fel hogy boldognak látjuk a gyerekünket.
A mi szüleink is ugyan ezt érezték mikor mi repültünk ki a családi fészekből csak mi akkor jobban a mi helyzetünkkel voltunk elfoglalva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése